Sárvár – Gérce

Az utolsó napra ébredtünk! Nagyon nehezen megy a csapatnak a felkelés. Ma már csak egy rövid, 13 km-es szakaszt fogunk teljesíteni. Gércén pecsét, majd onnan busszal Szombathely, majd vonattal Miskolc. Fontos, hogy ne késsük le a buszt,mert különben az állomáson alszunk 🙂

A Lidl mellett megreggeliztünk, és azóta már lenyomtuk az út felét egy szusszal. Mit nekünk sajgó láb! Apropó Lidl.. állunk a sorban félig kómásan a pénztárnál, Vivi fizet előttem, és hallottam, hogy a pénztáros valamit nagyon mormol, de úgy, hogy halljam. Biztosra akart menni és egymás után vagy háromszor elmondta, hogy „Milyen cserkész az ilyen, köszön neki az ember és vissza sem köszön, elvenném én a jelvényét!” Okés, vettem, elérte a célját, hogy én is vegyem a zsörtölődését. Persze jó hangosan visszaköszöntem, mikor odaértem és rámköszönt, majd megkérdeztem, hogy így kielégitő-e az elvárásainak? Erre ő, hogy nem szereti, ha valaki nem köszön vissza. Erre én, hogy én meg az okvetetlenkedő embereket nem szeretem. Esetleg arra nem gondolt, hogy a szóban forgó lány elbambult, mert fáradt? Erre ő, hogy dehogy bambult, hiszen távozáskor ráköszöntem. Erre én, hogy milyen jó azért, hogy maga viszont tökéletes! Erre ő, hogy dehogy az. Erre én, hogy dehogynem az, ne szerénykedjen, maga tökéletes. Mindezt persze igyekeztem cinikusban nyomni, persze kattogott az agyam, hogy cserkész nyakkendőben meddig mehetek el? Persze igazam lett, mert Vivi nemhogy a pénztáros kiakadásból, de még abból a szócsatából sem vett észre semmit, amikor megvédtem, annyira elbambult. Kint reggeli közben meséltem el a sztorit, hogy mi történt tőle három méterre. Mint kiderült Vivi meg azt nem tudta eldönteni, hogy a pénztáros – aki mint tudjuk tökéletes – mikor beszél neki és mikor a kollégáinak a fülesébe…

Most éppen 9.52 óra van. Az utolsó pihenésünk egyike:

Megérkeztünk Gércére! Nagyon jó szintidőt jöttünk. Az utolsó pecsételésünk: 

Most már a buszt várjuk, Patrik el is aludt

Már a vonaton ülünk, a visszaút kissé csavarosra sikeredett, épp a Keletiből a Tiszaira megyünk IC-vel, de helyjegy már nem volt, így a folyosón csövezünk. A lányok felszálltak a sebes vonatra, csak épp azt nem nézték meg mi hol vagyunk… na de mindegy, Füzesabonyban találkozunk!

Minden jó, ha jó a vége – tartja a mondás, és így is lett. A kalauz nagyon jó fej volt és kidumáltuk, hogy ne büntessen meg, mert alapvetően szétszakadtunk, azért jöttünk az IC-vel. A lányok felszálltak Füzesabonyban hozzánk, így együtt indultunk és együtt is fogunk megérkezni. A blogot is zárjuk… mivel tudjuk, hogy tömegek olvasták mindenkit megnyugtatunk: jövőre folytatjuk! 🙂

Hajrá Miskolc! A Bükk-hegységnél nincsen szebb és jobb!